"Azt éreztem, megszakad a szívem" - A szerelmi bánat fáj, lelkileg és fizikailag is, test és lélek a fájdalomban is összeforr, de akkor hogyan kell gyógyítani?

Szabó Eszter Judit írása alapján, azt részben felhasználva, átszerkesztve és kiegészítve.

Csaknem mindenki életében eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a szerelmi bánat fájdalmával, az elhagyatottsággal, a ki nem mondott utolsó szavakkal, a megaláztatással és sokszor a megcsalással és az ehhez társult önbecsülés vesztéssel.

Tudományos tény, hogy a stressz ártalmas lehet az egészségre, bár az már korántsem annyira egyértelmű, mit nevezünk stressznek: a hétköznapi életben ugyanis a legapróbb szorongásoktól a hatalmas traumákig mindenfélét hajlamosak vagyunk stressznek hívni. Mindenesetre tény, ami tény: a stressz gyengítheti az immunrendszert, és számos betegség kialakulását fokozhatja. Ebben az esetben tehát igaz a mondás: minden fejben dől el. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a problémákba bele kéne halni.

Létezik azonban egy akut stressz okozta jelenség, amit gyakran "összetört vagy megtört szív-szindrómának" illetve "meghasadt szív-szindrómának" is szokás nevezni. Ennek már világos biokémiai magyarázata is van, ami ráadásul majdnem szó szerint olyan formában jelentkezik, ahogy a neve alapján gondolnánk: egy hirtelen adrenalinlöket rohanja meg a szívizmot. A dolog a szívrohamhoz nagyon hasonló tüneteket produkál: légszomjat, szorító érzést a mellkasban, és gyakran ájulást, eszméletvesztést.

De miért van az, hogy egy szakítás után, megélve az összetört-szindróma tüneteit is talán, sokszor hónapokon, éveken keresztül háborog a lelkünk? Hova tűnik ilyenkor az erő, aminek a segítségével az élet más területein - például a munkahelyünkön - gond nélkül hárítjuk el az elénk gördülő akadályokat?  Hol az erő, amely a fizikai sérüléseket is legyőzi és erőt ad az elviselésére és erőt ad a gyógyulásra?  Miért veszi semmibe a társadalom és a környezet ezt a pokoli fájdalmat, és miért tagadjuk néha még saját magunk előtt is a szakítással járó nehéz érzéseket? És hogyan lehet kilábalni ebből az állapotból? Van e egyáltalán egészséges kiút ebből?

Az alap probléma ott kezdődik, hogy aki kilép a kapcsolatból és ehhez más személybe vetett jövőképet használ, azaz gyorsan kapcsolódik és a saját félelmeit kiüti ezzel, az a személy gyorsan tovább tud lépni gyakorta, elvileg. Azonban az, aki ezt megszenvedi, s még nincs felkészülve társa elvesztésére, akkor sem, ha neki ez bántó kapcsolat volt, annak nehezebb. Igen mindig annak nehezebb, akik maradnak.... maradnak a saját nem értett helyzetükben és maradnak a szeretetük, Ego-juk és álmaik csapdájában.

Aki már átélte (márpedig ezt szinte mindenki elmondhatja magáról), az tudja, hogy a szerelmi bánat bizony piszkosul tud fájni. A szenvedés, amelyen a szakítást követő első néhány napban, hétben, vagy akár hónapban keresztülmegyünk, szinte elviselhetetlen. Káoszt okoz az ember fejében, mert komoly sérülést szenved el. Hiánygazdálkodás megindul a szervezetben, vákuum keletkezik, s nem tölti ki semmi az űrt. Olyan, mint amikor a drogostól elveszik a szert és nem adnak semmi addiktív anyagot helyette, csak hagyják szenvedni.

A romantikus szerelem megvonásával (magyarul a szakítással) járó fájdalom olyan áramköröket aktivál az agyunkban, aminek hatására olyan erős elvonási tüneteket érzünk, amilyet a kokainisták, vagy a heroinisták.

Ez fáj, kegyetlenül fáj sokszor. Zavar keletkezik az ítélő képességben is, az Ego el kezdi legyártani a vész forgató könyveket, igyekszik elhitetni a reményt. Megmagyaráz mindent az Ego, mert védekezik, igyekszik a lehető legkisebb veszteséget mutatni a tudatnak és léleknek, hogy mérsékelje a kárt, s eközben még nagyobb kárt okoz, tudatlansága miatt, mert csak mintákból és ösztönökből táplálkozik.

A fájdalomnak, amit ilyenkor érzünk, nincs látható külsérelmi nyoma, miközben elég nagy esély van rá, hogy a szerelmi bánatot átélő ember ténylegesen jobban szenved egy hetek óta tartós és fájdalmas fizikai sérülést szenvedő embernél.

"Az élet megy tovább" de a lélek megtört, s ez nem tolerált a környezettől sem!

A szerelmi bánat tehát igenis fájhat, és nem ritka, hogy tovább tart a gyógyulás, mint amennyi idő alatt felépülünk egy fizikálisan megterhelő betegségből. A bökkenő csak az, hogy miközben egy lábtörés jól látható nyomaira a környezetünk jó eséllyel empatikusan reagál, addig a szerelmi bánat okozta lelki sérülésekkel kapcsolatban már kevésbé megértőek az emberek.

Persze, jó esetben ideig-óráig számíthatunk a barátokra, családtagokra, akik mellettünk állnak a bajban. De aztán egy-két hét után "az élet megy tovább", "az idő mindent megold", "úgyis minden helyrejön majd" és "különben sem érdemelt meg..."
Mindenki abba a bizonyos "régi kerékvágásba" próbálja visszaterelni a veszteséget elszenvedő embert, miközben ő erre még egyáltalán nem áll készen. Ráadásul nem is nagyon van hova visszatérni, hiszen a romantikus szerelemmel együtt a közös rutin, az addigra kijárt utak is semmivé lettek.

Ez is az oka annak, hogy a hónapokig, vagy akár évekig kísértő nehéz érzéseket a környezet, és nem ritkán saját maguk előtt is titkolják az érintettek - elvégre "Milyen ember már az olyan, aki még ennyi idő után is azon nyavalyog, hogy elhagyták?". A helyzet az, hogy teljesen normális. Ami viszont nagyon nincs rendjén az az, ha valaki az őt ért veszteség miatt érzett szégyent belsővé teszi, a saját érzéseit és reakcióit nem tekinti jogosnak. Márpedig az esetek jelentős részében ez történik.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a probléma ignorálásával és azzal, hogy nem zárjuk le a lelkünkben a kapcsolatot, a gyógyulás folyamata is elnyúlik, ami hosszabb távon a magánéletünkben és bizony, a karrierünkben is hátráltathat minket.

Magunkkal sem bánunk szépen

A gyógyulásban azonban nemcsak egymást, de saját magunkat is akadályozzuk. Az erő, amit mondjuk egy súlyos fizikai betegségből való kilábalás során képesek vagyunk mozgósítani, a szerelmi bánatban valahogy (a józan ítélőképességünkkel együtt) elhagy minket. Ahelyett, hogy a romokban heverő személyiségünk építésére koncentrálnánk, egészen másra figyelünk...

Miközben úgy érezzük, mintha valaki porig rombolta, majd felszántotta volna a lelkünket, mi magunk szórjuk be sóval a lelki sebeinket, amikor folyamatosan ácsingózunk a minket elhagyó személy után. Bízunk abban, hogy egy szép napon megjelenik, és újra életet hoz a körülöttünk és bennünk is kietlen pusztasággá változott világunkba.

Az elménk újból és újból visszaterel minket abba az állapotba, amelyben volt szerelmünket az egekig magasztaljuk. Ezzel párhuzamosan összeesküvés-elméleteket gyártunk, megállás nélkül azon kattogunk, hogy miért hagyott el minket a másik. Egyszerűen képtelenek vagyunk racionálisan gondolkodni, ahogy azt sem tudjuk elképzelni, hogy a szeretett személy nélkül folytassuk - ahogy Guy Winch fogalmaz:

"sztárszerepet szánunk az életünkben valakinek, akinek ott már semmi keresnivalója".

Mert - bármilyen nehéz is ezt elfogadni - attól, aki elhagyott minket, hiába várjuk, hogy betemesse azt a tátongó űrt, ami az életünkben keletkezett. Azt bizony nekünk kell tartalommal megtölteni. Az alábbi videó linkre kattintva megnézheted Guy Winch kiváló TED előadását, magyar felirattal az összetört szívről és annak gyógyításáról. Kötelező videó, ha ebben a helyzetben vagy beragadva.

De miért nem tudunk túllépni?

"Amikor a szívünk összetörik, ösztöneink újra meg újra tévútra visznek minket. Ilyenkor egyszerűen nem bízhatjuk magunkat az eszünkre" - fogalmaz a szakértő, aki hozzáteszi: a továbblépés érdekében fontos, hogy tisztában legyünk azzal, valójában mi vetett véget a kapcsolatunknak.

A bökkenő csak az, hogy amikor észszerű magyarázat kínálkozik, gyakran elhárítjuk. Olyan iszonyú lelki fájdalmon megyünk keresztül, hogy a tudatunk azt súgja: az ok is ugyanilyen súlyos. Ezért van az, hogy még a legmegfontoltabbak is rögeszmésen keresik a szakítás okát. Amikor megtalálod az okot, akkor is keresed, hogy miképpen javítsd meg, hiszen újra meg akarod élni a helyzetet, mert most már azt hiszed, te meg tudod oldani, mert rájöttél. A gond az, hogy a másik is kellene ehhez, s neki is fel kellene fogni azt, hogy ő mit hibázott, s neki is ki kéne javítani, de mivel elhagyott, neki erre nincs igénye. Ezt is tudomásul kéne venni.

"Keressük azt az egy okot, ami miatt ez az egész rémálom megtörténhetett, de mivel általában ilyen nincs, hogy egy ok, ezért nem találjuk, ezért inkább egy párhuzamos valóságot kreálunk magunknak. A tudatalattink az emlékeink között keresi a függőség tárgyát. Ezért

"ahelyett, hogy másfelé, a szeretett személy nélküli jövő felé terelnénk a gondolatainkat, mást se csinálunk, csak arról ábrándozunk, hogy egy szép napon minden visszarendeződik. Így kapjuk meg az 'adagunkat'. Csakhogy, miközben a függők tudják, hogy függők, a szerelmi bánattól szenvedők ezzel nincsenek tisztában. Ezért is olyan nehéz meggyógyítani az összetört szívet"

- magyarázza a pszichológus. És ez az oka annak is, hogy amikor valaki elhagy minket, elkezdjük idealizálni, ami csak még fájdalmasabbá teszi a veszteségünket. Az ördögi kör pedig ezzel be is zárult.

És akkor hogyan tovább?

Először is tudatosítsuk magunkban, hogy az emlékezetünk ösvényein való bóklászással, sms-ek küldözgetésével, vagy a közösségi médiában való nyomozással csak tápláljuk a függőségünket és mélyítjük a sebeinket, ami hátráltatja a felépülést. Ezt nagyon nehéz megtenni, de lassan, vagy drasztikusan, de le kell állni ezekről.  Persze kiírni ki lehet magunkból az érzéseket, de ne keressük az okot, egyszerűen fogadjuk el, hogy ez a helyzet, próbáljuk elengedni a másikat szeretettel, s ne dühösen vagdalkozva, hibást keresve. Ez már mind késő, egyszerűen csak szeretettel gondolj rá, s emlékezz arra, hogy jó volt, s nincs szükséged arra, ami rossz volt belőle, de mivel elfogadod, hogy a volt kedvesed mit és miért tett, így azt is el kell fogadnod, hogy azok a rossz dolgok, amik fájtak és megbántottak, azok a volt kedvesedtől jöttek és nincs rá szükséged, elfogadod, de nem kell eltűrnöd. Legyen listád arról, hogy mivel bántott meg, mivel alázott meg, mi volt ami fájt, mit nem fogadott el, miből közösített ki és zárt ki, mit hazudott és miért, azt, hogy esetleg megcsalt, bizalmat nem adott, pikírt volt, érzelmi zsaroló, manipulatív, elvárások tömegét zúdította rád, miközben magának szabadságot követelt, amit el sem vettél, nem szeretett eléggé, még annyira sem, ami neki elég lett volna, nem tisztelt, nem voltál neki fontos csak egy valaki, aki jó volt addig, amíg szüksége volt rád a félelmeinek, pótszer, egy végül is pasi, amíg nem talált másik tekintélyt, aki alá még is beadta magát, miközben téged szapult, hogy te el akarod nyomni, sorolhatnánk, de nem hiszem hogy kell, ez a te dolgod, írd a listád. Legyen listád, szeretheted még ettől tiszta szívből, ettől vagy te több, mint egy átlag ember, mert tudsz már szeretni önzetlenül, de amikor idealizálni akarod a volt kapcsolatod, akkor - mint Guy Winch is mondta - vedd elő a listát és olvasd el, gyorsan kijózanít, ez a te megmentőd, ez a lista. Mindig legyen nálad, ha kell és olvasd fel magadnak!

S ne akard megjavítani, azt amit már nem lehet, mert már más a helyzet, mint akkor. Ha majd nem lesztek sérültek és a sors össze sodor titeket, s akkor kialakul majd valami szikra, ami nem félelemből és veszteségből, sérülésekből fakad, akkor lehet két másik teljesen új ember majd megpróbálhatja újra, de a két régi már biztos nem, mert az katasztrófákba torkollik általában és további sérüléseket okoz, ezért inkább enged el a régi helyzetet és a volt kedvesed. Koncentrálj magadra és keresd az erőt, hogy kilábalj ebből a káros élethelyzetből.

- fogalmaz Guy Winch.

Ehhez azonban az is kell, hogy akarjunk elengedni, hogy elfogadjuk, a kapcsolat véget ért. Ellenkező esetben az elménk táplálni fogja bennünk a reményt, ami visszavet minket.

Amikor össze van törve a szívünk, a bizakodás szörnyen romboló lehet.

Az összetört szív játszi könnyedséggel veszi rá az elménket, hogy pont az ellenkezőjét tegye, mint amit a gyógyulásunk érdekében tennie kellene. Ezért próbáljuk meg kerülni az idealizálást, a boldog pillanatok helyett idézzük inkább fel a nehezeket, vagy azokat, amelyek feldühítettek minket.

"Ha eltüntetni nem is tudjuk a fájdalmat, tehetünk lépéseket annak érdekében, hogy csökkentsük a szenvedésünket. Ennek érdekében muszáj ellenállnunk annak a késztetésnek, hogy a másikat a nosztalgia szépítő messzeségéből tökéletesnek lássuk. Ha kell, nap mint nap tudatosítsuk magunkban: nem volt az, ahogy a kapcsolatunk sem."

A gyógyulás útja

Egy szakítás után az életünkben nem egy nagy, hanem több kisebb űr keletkezik. Ez megmagyarázza, hogy miért olyan borzasztóan fájdalmas kigyógyulni, ugyanakkor segít megérteni azt is, hogyan tudunk kilábalni a szerelmi bánatból.
Először is föl kell ismerni, majd meg kell tölteni tartalommal ezeket a személyiségünkben tátongó kisebb-nagyobb űröket, tulajdonképpen újra fel kell építenünk a személyiségünket.

Ez nem könnyű folyamat, és nem is megy egyik pillanatról a másikra. Éppen ezért fontos, hogy a környezet türelmesen és támogatóan álljon a szerelmi bánattól szenvedő emberekhez.

"Ha sebet ejtettek a lelkünkön, fontos tudatában lennünk, hogy az elménkben egy bonyolult küzdelem zajlik, és a győzelemért keményen meg kell dolgozni. De azt már legalább tudjuk, hogy a fegyver, amivel felülkerekedhetünk, ott van a kezünkben" - fogalmaz Guy Winch.

/John Doe/

Szabó Eszter Judit írása alapján, azt részben felhasználva, átszerkesztve és kiegészítve.

Olvasnál történeteket és blog bejegyzéseket amelyek férfiakat érintenek? 

Akkor kattints az alábbi Blog gombra! 

Ha véleményt írnál a cikkről, akkor görgess lejjebb. 

Keress minket a facebookon is! ( @resetformen )

Az önismereti munka nem helyettesíti a pszichoterápiát!
Az 1997. évi CLIV. törvény (egészségügyi törvény) értelmében Magyarországon pszichiátriai diagnózis felállítására, illetve pszichoterápia végzésére kizárólag klinikai szakpszichológus illetve szakorvos jogosult.

Amennyiben lelki depresszióban érzed magad, vagy olyan tüneteid vannak, amelyek nem megszokottak, esetleg magadra veszélyes gondolataid támadnak, azonnal fordulj szakemberhez, kérj segítséget. A mi szakértő ajánló oldalunkon is kereshetsz ilyen szakembert! Lásd lejjebb görgetve a gombot!  NE KÉSLEKEDJ AZONNAL KERESS FEL SZAKEMBERT, MERT FONTOS VAGY!

A mi tevékenységünk nem minősül pszichoterápiának, nem minősül tanácsadásnak. Célunk az egészséges, azaz pszichés és pszichoszomatikus zavarokkal nem rendelkező személyek lelki egészségének megőrzése, személyiségfejlesztése illetve életminőségének javítása az által, hogy megosztunk gondolatokat, egyéni tapasztalatokat és érzéseket, s elgondolkoztatjuk az olvasóink ezáltal, s ösztönözzük őket, hogy figyeljék meg magukat, környezetüket és tapasztalataikat és élményeiket gondolják újra. S tudják, nincsenek egyedül a lelküket és tudatukat nyomasztó élethelyzetükben.